A zsidó tömegszédítés problémája

A zsidó tömegszédítés problémája

1922

Több alkalommal is rámutattam, hogy a zsidók minden vonatkozásban az uszító szerepet töltik be a nem-zsidók kö­zött. A zsidóság kapcsolata az eltartó társadalommal abban fejeződik ki, hogy a zsidó befolyásol, véleményt formál, uszít; a társadalom csürhéi pedig figyelnek, elfogadnak, igazodnak, gondolkodnak, akarnak, cselekednek a zsi­dók által kitűzött irányban. Nem képzelhető olyan tár­sadalmi megmozdulás, amelyben a zsidó a tömegek közt elvegyülve a többség által vitetné magát, mint öntudat­lan együttműködő. Amely mozgalomban a zsidó jelen van, ott nyomot hagy a szelleme és determinál az aka­rata. Ahol a zsidót megtaláljuk, ott mindig a gondola­tok, érzések, szenvedélyek, izgalmak és törekvések irá­nyítóját ismerjük föl benne, még akkor is, ha nem ját­szik vezérszerepet, sőt még az olyan mozgalmakban is, amelyeket esetleg nem-zsidók kezdeményeztek és a zsi­dók csak utólag csatlakoztak hozzá. A zsidók által irányí­tott társadalmi mozgalmaknak egy különleges fajtájáról lesz szó az alábbiakban, ezeket közös nevén zsidó tömegszédítés­nek nevezzük. Tehát nem minden olyan irányzatot illetünk ezzel a névvel, amelyeknek élesztésében a zsidóknak szere­pe van, hanem csupán azokat, amelyekben a zsidóság az előzmények és körülmények logikájának, az egész helyzetnek ellentmondó, a józan emberi értelmet megcsúfoló irányzatot tud elfogadtatni a tömeggel. A zsidók rendkívüli szuggesztív hatását minden társadalmi jelenségben megtaláljuk, de a tö­megszédítés eseteiben valósággal csodálatraméltó ez a hatás. Ezért beszélünk a tömegszédítés problémájáról. Minden időben voltak és lesznek szellemi áramlatok, politikai és tár­sadalmi törekvések, amelyek időlegesen megragadják a tö­megek érdeklődését, de azok rendesen korszerű szük­ségérzésből fakadnak, összhangzásban vannak a társadalom általános érdekeivel, éppen ezért megvalósulnak vagy meg­hiúsulnak, de lassanként kikapcsolódnak a tömegek érdek­lődéséből (keresztes háborúk, jobbágyfölszabadítás, irre­dentizmus, a revans eszméje, a keresztény kurzus stb.). A zsidó tömegszédítés egészen más természetű: célkitűzése nem esik a társadalmi fejlődés és javulás irányába; nem orvosolja a meglevő bajokat; szemmel láthatólag észellenes, kivitelezhetetlen, ártalmas és igazságtalan, mégis a tömeg jóvátehetetlenül bele van bolondulva. Lássunk különben néhány konkrét példát.

Aki csak némileg ismeri hazánk közgazdasági viszonyait, el kell fogadnia a következő tételek igazságát:

1. Csonka­-Magyarország lakosainak legalább 30%-a kis- és törpebirtokos, ún. paraszt, aki földjének megmunkálásából él. Ma­napság ezt a réteget bátran színmagyarnak lehet tekinteni.

2.A körülbelül 6%-ra tehető zsidóság pedig, mivel produk­tív munkát nem folytat, hanem közvetítésből él és minthogy fölöslegeit kizárólag saját fajuralmi céljaira fordítja, nem tekinthető a magyar társadalom szerves részének; hanem - külön szervezetben megnyilatkozó élete és a nemzet irányá­ban ellenséges életcélja folytán - a társadalom parazitájá­nak.

3.A 6%-nyi zsidóság átlagjövedelme és életszínvona­la messze fölülmúlja a 30%-nyi parasztság átlagjövedelmét és életszínvonalát.

4.A társadalom fogyasztó rétegeinek a megélhetését kizárólag a zsidók kooperatív szervezete nehe­zíti meg. Ugyanis a zsidók nemzetközi világszervezete a ma­gyar pénz világpiaci vásárlóértékét mélyen annak itthoni vá­sárlóképessége alá süllyeszti, ezen a címen ők drágítják meg a külföldi importcikkek árát a leromlott valutára hivatkoz­va, és ugyancsak ők verik fel a hazai agrártermények árát évről-évre, mihelyt az évi termést összevásárolták, miként azt a kenyérmagvak áringadozása bizonyítja (aratáskor ol­csó, ősszel drága stb.). sőt a zsidók drágítják meg a termé­nyeket azon a rövid úton is, ami a falusi termelőtől a váro­si fogyasztóhoz vezet.

5.Ha tehát valaki kárhoztatni akarja a társadalmi nyomorúság okozóit, akkor elsősorban a zsi­dók ellen kell fordulnia három okból is: először, mert ők élnek Csonka-Magyarországon a legnagyobb jólétben, má­sodszor, mert ők a tulajdonképpeni árdrágítók, mint közvetítők, harmadszor, mivel ők nem magyarok, hanem idegenek.

6.Viszont az állítólagos parasztjólétet nem lehet kárhoztatni a köznyomorúság okozójául: először azért, mert az meg sem közelíti a zsidóságnak mindenki előtt ismere­tes, élvezetekben fuldokló jólétét, másodszor, mert a paraszt nem tehet arról, hogy a zsidóspekuláció mindennek fölve­ri az árát, harmadszor azért, mert a józan ész szerint föl sem tehető, hogy egy megnyomorított és kifosztott nemzetnek több, mint 30%-a (parasztokhoz számítva e tekintetben a nagybirtokosokat és más nagytőkéseket is) csakugyan jólétben ellen, vagy legvégül, ha igaz volna is a parasztok jóléte, azon minden igaz magyarnak örülnie kellene, nem kárhozatnia azt.

Ha tehát a nemzet 30%-at jelentő parasztság csakugyan jólétben élne, mindent el kellene követnünk, hogy ez a pa­rasztjólét fenntartassék és fokoztassék, mert ez a magyarság boldogulását jelenti. Egyszersmind arra kellene minden magyarnak törekednie, hogy a nyomorgó társadalmi osztá­lyok nélkülözésein azzal segítsünk, hogy nekik juttatjuk mindazon fölöslegeket, amiket a progresszív megadóztatás, az uzsora megszüntetése, a munkabér-politika stb. által a dúskálkodó idegen fajtól elvonhatunk. Ha a 6%-nyi zsidó­ságtól törvényhozási és társadalmi intézkedésekkel el tud­nánk vonni annyi zsákmányjövedelmet, hogy ezáltal a zsi­dóság életszínvonala lesüllyedne a 30%-nyi parasztság élet­nívójára, rögtön megszűnne minden tisztviselői és munkás­nyomor, mert az élősködő zsidóság zsákmányfölöslege elegendő volna arra, hogy a nélkülöző néposztályok élet­színvonalát azonos szintre emelje a parasztokéval és még amellett a zsidóknak sem volna okuk panaszkodni. Ha a zsidóságtól kicsikarhatnánk azt a zsákmányjövedelmet, ami fedezi az ő bujálkodó és dőzsölő életmódjuk költségeit, sa­ját fajvéreink nyomorát enyhíthetnénk azzal, amit elve­szünk az idegentől.

Ellenben, ha véget vetnénk az állítóla­gos parasztjólétnek, senki sem biztosíthatna bennünket afelől, hogy ennek a nyomorgó néprétegek látnák a hasz­nát, nem pedig a termelők és a fogyasztók közötti élősködő zsidóság. Ezek a meggondolások minden józan eszű ember előtt világosak, mert a következtetések kiindulópontjai mindenkinek egyformán hozzáférhetők és az összefüggések annyira egyszerűek, hogy akárki könnyen áttekintheti azo­kat. A taglalt kérdésben tehát világosfejű embernek nem le­het más álláspontja: örülni kell az általános parasztjólétnek, aki hiszi, hogy van ilyen (hozzáteszem, hogy rosszul hiszi) és kárhoztatni kell a zsidó árdrágítást, valuta spekulációt, népnyúzást és dőzsölést. Ezzel szemben mit tapasztalunk? A falusi tanító a mesterember, a keresztény politikus, a kisgazdapárti képviselő, az ország minden rendű és rangú la­kosa, tele torokkal szidja a parasztot a megélhetési nehézségek miatt...

Azok a politikusok és társadalmi vezéremberek, nem is szólva a tucatemberek óriási tömegéről, akik a ma­gyar faj megmentését és gazdasági megerősítését hirdetik programjukban, a zsidók uszítására a parasztok hazudott jóléte ellen dörögnek és a parasztban szeretnék megnyomo­rítani a dolgos, küszködő és becsületes adófizető magyart, ellenben védik vagy elhallgatják a zsidót, a herét, az árdrá­gítót, a népnyúzót, a jövedelmét eltitkolót, az adócsalót, az ellenséges idegent. Ha vitára kelünk egy-egy értelmesebb emberrel, összes tételeink helyességét elismeri, belátja, hogy a zsidó miatt van az általános népnyomor, hogy kötelessé­günk megvédelmezni saját fajtánkat az uzsoraszedés ellen, de néhány perc múlva fordul egyet a logikája és megint el­kezdi ócsárolni a parasztot.

Látnivaló, hogy a nem-zsidók elméjében a zsidók befolyására egy olyan bizarr logikai me­chanizmus alakult ki, amely minden kilendítés után újra meg újra visszafordul hegyével a paraszt felé, mint a mág­nestű vége az északi sarok fele. Az emberek úgy beszélnek a parasztuzsoráról, mintha mindenkinek az elméjében egy fonográflemez lett volna elhelyezve, amely a kérdés legóva­tosabb érintésére forogni és darálni kezd, mint a bolondóra. A parasztjólét megítélésében tehát az emberek nem a saját józan eszükre támaszkodnak, hanem papagáj módra karattyolják azt a fölfogást, amellyel a zsidóság impregnál­ta az agyvelejüket. A problémát tehát így fogalmazhatjuk meg: miként sikerült a zsidóknak a parasztokra terelni a közgyűlöletet olyan állapotokért, amelyeknek az előidézői kizárólag maguk a zsidók, miként sikerült ez a tapasztala­tok és a józan ész világos logikája ellen? Ez a zsidó tömeg­szédítés egyik esete, amit nem tudunk megmagyarázni, ha el nem ismerjük, hogy a 6%-nyi zsidóság valami tekintet­ben tökéletesebb faj, mint a 94% nem-zsidó.

Más példa. Amikor a zsidók 1918-ban megcsinálták a forradalmat, szívvel-lélekkel azon agitáltak, hogy a nemzet a Habsburg-házat detronizálja. Ez sikerült is akkori óhajtá­suk szerint: a Habsburg-ház elvesztette Magyarországot. Ezt a forradalmat a zsidó nagytőke készítette elő. Végrehajtói zsidó uszítók voltak, a zsidó sajtóval egyetemben. Figyelemreméltó jelenség, hogy a forradalom részeseit mostanáig ugyanaz a zsidó nagytőke és zsidó sajtó védelmezi és dicsőíti minden telhető erővel. Annál csudálatosabb, amikor azt látjuk, hogy ugyanez a zsidó nagytőke és zsidó sajtó je­lenleg legitimizmust hirdet, követeli a Habsburg-ház resta­urációját és tagadja a nemzetnek azt a jogát, hogy a reá erőszakolt új helyzetben érdekének megfelelően határozzon jövő sorsa felől.

Már most ebben a jelenségben két csodá­latos mozzanat van. Az egyik a zsidók kétszínű viselkedése, a másik, hogy a nem-zsidók békén tűrik ezt a sátáni szélhá­moskodást. Ugyanazok a zsidók, akik a forradalmat előkészítették, megcsinálták és jelenleg is védelmezik, sőt ti­tokban új forradalmat élesztenek szüntelenül, ezzel egy időben a legszélsőségesebb legitimista álláspontot kép­viselik alkotmányjogi tekintetben. Tehát ugyanazon időben hirdetnek két egymással tökéletesen ellentétes, egy­mást teljesen kizáró álláspontot. Ez az erkölcsi kontrasztje­lenség annyira tipikusan zsidó, hogy semmiféle más fajban nem található meg ilyen rikító élességgel, hanem csak az emberiség legaljasabb söpredékénél, a zsidókkal oly közeli rokonlelkű zsebmetszők, csirkefogók és szélhámosok köré­ben. A zsidóknak azonban ez oly lényeges faji vonása, hogy a zsidó élet összes vonatkozásában megnyilvánul. Például ugyanaz a zsidó sajtó védelmezi és erőszakolja a kapitaliz­must és azzal egy időben szolgálja és hirdeti a szocializmust. Vagy a zsidó tőke és a zsidó sajtó támogatja a  „kisgazda pár­tot”,de minden lehető módon izgat a kisgazda társadalom ellen. Egyenlőség című fajvédelmi lapjuk egy és ugyanazon számában hirdeti, hogy a zsidó nem faj, csak felekezet, mi­közben a sokat üldözött zsidó fajról, a zsidó nép fajiságáról beszél.

Csoda-e, ha ez az ellentmondásokban cikázó faji lé­lek az irodalomban üvöltő-esendő, fekete-fény, szentséges-bún, s más efféle stilisztikai kontrasztban keresi a költőiséget. A zsidó lélek hihetetlen képlékenysége, minden veszedelem­ből kisurranó kígyóügyessége közvetlen folyománya ennek a ripők, szemberöhögő erkölcsi kontrasztot teremtő tehetség­nek, amely arra képesíti a zsidót, hogy ne csak rövid  egy­másutánban, de egy és ugyanazon percben is kétféle alak­ban tudjon bűvészkedni. Visszatérve a forradalom és legi­timizmus egyidejű pártolására, bámulattal kell megállapíta­nunk a gojok egykedvű magatartását ezen kontrasztjelenséggel szemben. Annál különösebb ez, mint­hogy a gojok nem szoktak egymásnak megbocsátani ilyen következetlenséget. A nem-zsidók még akkor is a legmé­lyebb megvetéssel illetik egymást, ha bizonyos tisztes idő­beli távolság választja el egymástól az ellentmondásos ma­gatartás két esetét: elvtelenség, következetlenség, megbízha­tatlanság, jellemtelenség stb. minősítésekkel illetik az ilyen magaviseletet.

Ha a forradalmat nem-zsidók csinálták vol­na és most annyi pokoli kínszenvedés, veszteség, kárvallás után, mint amennyit a forradalom ránk zúdított, ugyan­azok a gojok előállnának s a forradalmat védelmezve és di­csérve hozzálátnának visszacsinálni a forradalomnak az egyetlen, bár kétes értékű eredményét, a fellázadó népharag darabokra tépné azokat a gazembereket. Ámde a forradal­mat zsidók csinálták, azok védelmezik s ugyancsak a zsidók erőszakolják mindenáron a Habsburg-restaurációt. És ezt a nép természetesnek tartja, ezen nem ütközik meg, sőt a po­litikus grófok és főpapok hajlandóak a zsidókkal szövetség­re lépni, valószínűleg azon szent meggyőződésben, hogy ebből a szövetségből ők legalább akkora hasznot látnak, mint a zsidók. Itt a zsidó tömegszédítésnek ismét egy meg­magyarázhatatlan problémája van előttünk, amelyet rövi­den így lehetne szavakba foglalni: Mi az oka annak, hogy a zsidóság magaviseletében nyilvánuló óriási ellentmondás nem szúrt szemet a tömegnek, sőt ugyanolyan vakon be­leszédült a legitimista uszítás halójába, mint annak idején a forradalomba? A gojok se látnak, se hallanak, esztelen odaadással mennek a zsidók után, mintha azok mind apostolok volnának. Pedig nyilvánvaló, hogy a zsidók le­gitimizmusa nem cél nélkül való. Ők a magyarság öntudatra ébredését, az un. „keresztény” Magyarországot akarják ez­zel elsöpörni örökre. A mi zsidaink a legszorosabb összeköt­tetésben és együttműködésben vannak a nagy- és kisantant zsidóságával, akik szüntelenül ellenünk ingerlik a megszállóhatalmakat. Ámde a szerb, oláh, cseh és osztrák megszálló hatalmak sokkal becsületesebb ellenségei Magyarországnak, mint saját zsidaink, mert azok őszintén megmondják, hogy a királypuccs sikerét minden oldalról ellenünk irányuló támadás és az egész ország teljes felosztása követné nyo­mon. De ezek a tömegszédítő boszorkányok, akik nagyon jól tudják, milyen törekvésre uszítanak az ő fajvéreik a de­markációs vonalakon túl, mégis idehaza királypuccsot élesztgetnek, hogy előkészítsék az ország végleges felosztását s ezzel örökre véget vessenek a népek ébresztésében nagy hatással fenyegető fölébredt Magyarországnak. És noha mind­ez egészen világos a zsidó tőkének és a zsidó sajtónak a há­borús, forradalmi, kommunista, oláh megszállás alatti és jelenlegi magaviselete után, mégis a zsidók magukhoz tud­ják szédíteni nemcsak a tömeget, hanem a fanatikus főpa­pokat és a hiú mágnásokat is.

Bármilyen legyen is valakinek a pártállása közgazdasági és politikai tekintetben, be kell látnia, hogy az említett pél­dákban a tömeg viselkedése fonák és érthetetlen a körülmé­nyek és előzmények logikájával szemben. Az is nyilvánvaló, hogy ezt a tömeglélektani paradoxont nem magyarázza meg kielégítően az, ha emiatt a zsidó befolyást okoljuk. Elvégre föl lehet tenni a kérdést: miért győz minden kérdés­ben és minden tömegmozgalomban a zsidó befolyás, miért nem győz már egyszer a tízszer, hússzor akkora nem-zsidó tömeg érdeke, belátása és befolyása? De ugyanezt a tömegpszichológiai paradoxont tapasztaljuk még számos más esetben. Legtanulságosabb példákkal szol­gál a kommunizmus hazai és nemzetközi szerepe. Amikor a zsidók megcsinálták hazánkban az októberi forradalmat, azzal a jelszóval züllesztették szét a hadsereget, hogy örök békét akarnak és véget akarnak vetni az idegen érdekekért folytatott vérontásnak. Akkoriban mindenki belátta, hogy ennek kikerülhetetlen folyománya volt az ország területé­nek a megszállása a kisantant államok részéről, amit még azzal is elősegített a forradalmi kormány, hogy egyenesen megtiltotta az itt-ott jelentkező ellenállást. Ámde ugyanaz a zsidó boszorkányfalka 3-4 hónappal ezután megszervezte az új hadsereget ugyanazon proletár tömegekből, amelyek a lehető legkomolyabban vettek a világbékét és azt az elvet, hogy idegen célokért nem érdemes vért ontani. Alig félév múlva ugyanezen hadseregbomlasztó zsidó sátánok újra há­borúba tudtak hajszolni a világbékével uszított százezreket a csehek és oláhok ellen, sokkal kilátástalanabb körülmé­nyek közt, sokkal hitványabb élelmezési, ellátási és utánpót­lási föltételek mellett. És még,hogy nagyobb legyen a para­doxon, abban tűzték ki a háború célját, hogy segítséget kell nyújtani a megtámadott országok proletár millióinak a föl­szabadulásához, tehát a legtipikusabb idegen (sőt ellensé­ges) érdekekért kellett fegyvert fogni. A háborúba uszított proletár tömegek láthatták volna, hogy itthon kutya baja sem történik a háborús vérontáson meghízott zsidó kapita­lizmusnak, pedig bizonyosan emiatt fogadták oly mohón a forradalmat, ha mindezt nem is látták világosan, viszont új háborúba keveredtek az idegen országok kapitalistáival az idegen, sőt ellenséges proletár tömegek érdekében, akik pe­dig nem is kértek segítséget. Ez is a zsidó tömegszédítés egyik tipikus esete.

Aki figyelemre méltatja a néphangulatot és módjában van ezzel megismerkedni, meggyőződhetik, hogy a prole­tár tömegben manapság semmivel sem kisebb a kommunis­ta hajlandóság, mint a forradalom idejében volt. Ebben megint olyan tömeglélektani paradoxon nyilvánul meg, ami méltán sorakozik érthetetlenség dolgában az előbbiek mellé. A proletárság mai nemzedéke tanúja volt annak, hogy micsoda nyomort, nélkülözést és felfordulást hozott magával a kommunizmus.

Mi az oka mégis, hogy a prole­tártömegek most sem ábrándultak ki a zsidókommunizmus csalárdságából, és ma is óhajtják annak visszatértét? A zsi­dó szociáldemokrata párt visszahódította régi százezreit és manapság épp oly föltétlen befolyással uralkodik rajta, mint a kommunizmus előtt. Hogyan lehet azt megérteni, hogy a szörnyű történtek után a tömegek nem ábrándultak ki a népcsalókból és megbocsátottak nekik minden közbeeső csalárdságot? Hiszen közismert tömeglélektani törvény a néplélek állhatatlansága. Homokra épít, ki a néphangulat­ra épít, azt tartja a közmondás. A néplelket a legkisebb fi­askó kiábrándítja és cserben hagyja vezéreit; félrevezetés gyanúja esetén pedig a tömeg véres bosszút szokott állni: ezt igazolja az egész világtörténet. Valóban kivétel nélkül így van, míg csak zsidó nincs a játékban. Mihelyt a zsidóboszor­kányság befolyásolja a néplelket, rögtön feje tetejére áll min­den tömeglélektani törvény. Például a keresztény „kurzus­ból” kiábrándultak a tömegek végérvényesen és helyrehoz­hatatlanul, mert nem tudta megvalósítani, amit ígért. A proletárok tízezrei a szószátyár és hálaistenkedő keresztény szocializmust kezdettől fogva elkerülték, vagy megundo­rodva ott hagyták néhány hónap alatt és visszatértek a zsidószocializmushoz.

Hát ez utóbbi nem csapta be a népet? De becsapta, mert a milliók helyzetén egy hajszálnyit sem könnyített, csak rontott. A zsidókapitalizmust nemcsak,hogy meg nem törte, de meg is erősítette. A kommunista vérengzés áldozatai közt sem volt egyetlen zsidókapitalista, hadicsaló, árdrágító, valutaspekuláns, vagy egyéb népnyú­zó, ellenben összes áldozatai keresztény proletárok vagy olyan keresztények voltak, akik társadalmi helyzetüknél fogva sokkal közelebb álltak a proletárokhoz, mint a kapi­talistákhoz. Hát ennyi eszméltető tanulság után, miként lehet meg bízni a zsidókommunizmusban? És a tömegek mégis bíznak benne, mert a zsidó tömegszédítés boszorká­nyos erejű, ellenállhatatlan. A zsidóság a néphangulatra építi fajuralmi terveit, mégsem homokra épít, hanem gránit talajra: megcáfolja a tömeglélektan törvényét.

De próbáljuk meg taglalni a bolsevizmust, mint világje­lenséget. A történelem sohasem látott olyan pokoli méretű katasztrófát, mint az oroszországi zsidókommunizmus. El­gondolni is szörnyű, micsoda jóvátehetetlen pusztítást vé­geztek a zsidók történelmi, erkölcsi és kulturális értékek­ben. A régi orosz fajiságot annyira szétrohasztották, hogy az nem restaurálható többé. Az orosz intelligenciát kiirtottak a szó szoros értelmében, miként azt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei ajánlják azon nyilvánvaló célzattal, hogy a vezetőitől megfosztott orosz nép örökre ki legyen szolgál­tatva a könyörtelen zsidó-parazita zsarnokságnak. De ne is beszéljünk a katasztrófának erről az oldaláról, minthogy ez, a dolog természeténél fogva, kevésbé fájhat a proletároknak. Ámde a zsidókommunizmus magát az orosz proletariátust is oly iszonyú nyomorba süllyesztette, hogy az egykor gaz­dag országban százezrek hullanak el éhségtől, betegségtől és fegyvertől épp a legalsóbb néprétegből.

Már most, bármi­féle más hatalom hozta volna az orosz népre ezt a gyehen­nát, nem menekülhetett volna meg az általános lázadástól, mert a nép ráeszmélt volna, hogy összefüggés van az ínség és a rendszer között. A cárizmus 200 esztendő alatt nem okozott összesen annyi szenvedést, vérengzést és nyomort, mint a négyesztendős zsidórémuralom, mégis hány lázadás­sal kellett megküzdenie! Hány merénylet történt évről-évre cárok, nagyhercegek, miniszterek, kormányzók és táborno­kok ellen. Ezzel szemben Lenin, Trockij és a többi zsidókommunista biztonságot élveznek, miként nálunk Kun Béla és társai. Mi az oka annak, hogy a zsidók fent tud­jak tartani terrorisztikus uralmukat sokkal nehezebb fölté­telek közt, sokkal igazságtalanabb politika mellett, mint a cárok annak idején. Nálunk a zsidók azzal szokták elriaszta­ni a kormányokat minden erősebb rendszabálytól, minden energikus megszorítástól: „vigyázzanak a hatalmon levők, a politikájuk visszafelé sül el, mert minél nagyobb az elnyomás, annál erősebb a visszahatás". Ma már ezt a kormányzati maximat megtaláljuk minden történeti könyvben, lépten-nyomon olvassuk az újságokban, tehát úgy látszik, néplé­lektani törvényt fejez ki.

Sőt ezen az alapon várják a felüle­tesen gondolkodók napról-napra az orosz kommunizmus összeomlását. Jól van, fogadjuk el a maximat néplélektani igazságnak; de akkor ki magyarázza meg, hogy a zsidóbol­sevizmussal szemben miért nem válik be az a tömeglélekta­ni törvény, amely minden más esetben érvényesnek bizo­nyul? Úgy látszik, a zsidó tömegszédítés tényezőivel szem­ben tehetetlenek a tömeglélek közismert erői. A zsidóura­lom hathatósabb eszközökkel dolgozik, mint akármely más uralom, mert uralkodik még a történelemből megállapított általános tömeglélektani törvényeken is. Nem ilyen rikító, de ugyanilyen meggyőző tanulságokkal szolgál a békés tár­sadalmak politikai élete is. Angliában, Franciaországban, Amerikában, Németországban, Olaszországban, Magyaror­szágon, szóval az egész művelt világon vagy száz esztendő óta egymást fölváltva buktak meg a kalandozó politikai irányzatú kormányok.

Bukásuk oka mindig kormányzati programjuk egyik vagy másik pontja volt, akárhányszor olyan jelentéktelen semmiség, aminek egyáltalában nem volt kihatása a nemzet és a társadalom boldogulására. De soha sem bukott meg még kormány a zsidó érdekek pártfogása miatt, pedig ez minden kormány szociális, gazdasági és kulturális politikájában benne volt! Nincs olyan politikai irányzat, amely egyszer vagy máskor meg ne bukott volna; mert pl. sokszor igen rövid idő alatt a legel­lentétesebb irányok lejárták magukat, de a zsidópártolás programja sohase bukott együtt a népszerűtlenné vált politika többi programpontjával, ez az egy elv mindig uralmon maradt és alkotórészévé lett a győzelemre jutott kormányzat új politikájának. Most vagyunk tanúi annak, miként válik nyíltan hirdetett alkatelemévé a magyarorszá­gi ún. „keresztény”' kormányzatnak is. Honnan van az, hogy ez az egy politikai elv, a zsidópártolás politikája, nem bukhat meg soha az egész világon? Miért nem buk­hat meg soha sem egy kormányzat vagy politikai párt zsidópártolás miatt, hát olyan nagy istenáldás a zsidó­ság a világ népeire? Ebben is a zsidó tömegszédítés prob­lémáját látom.

A zsidókommunista uralom szörnyűségeit ma már isme­ri az egész művelt világ, tehát mi sem volna természetesebb, minthogy egyértelműen fegyverbe szálljon ellene az egész emberiség és véget vessen az orosz nép kínszenvedéseinek. Hiszen a tapasztaltak után egyforma érdeke a polgárnak és munkásnak, hogy ez a szörnyű betegség az egész világon megszűnjön. És mit látunk mégis? A világ proletárjainak egyre nagyobb tömegeit veszik rá a zsidók, még a gazdag és győztes antant államokban is, hogy a kommunista progra­mot magukévá tegyék és csatlakozzanak a III. Internacionál­éhoz. Viszont a zsidók meg tudtak győzni az egész világ ka­pitalista kormányait, hogy nem szabad beavatkozni Orosz­ország belügyeibe; sőt a világgazdaság bajainak orvoslása vé­gett keresni kell Szovjet-Oroszországgal a gazdasági és kereskedelmi kapcsolat fölvételét. Ez a magyarázata annak, hogy a világforradalom propagandája mindenütt mér­földlépő csizmákkal halad előre és a népek elbűvölten és ré­mülettel várják, mikor szakad már rájuk a leírásokból jól is­mert bolseviki pokol. A tömegszédítés problémája itt úgy formulázható: eredményeiből láthatja és megértheti az egész világ,mit jelent a bolseviki zsidórémuralom munkás­ra és polgárra egyaránt, mi az oka mégis, hogy zsidó befo­lyásra mindkettő a maga módján közreműködni tud azon, hogy ez a világveszedelem bekövetkezzék? Ki tudja megma­gyarázni ezt a tömeglélektani paradoxont a történelmi ese­tek példájával? Annak idején összefogott a világ a hunok ellen, összefogott a törökök ellen, a középponti hatalmak ellen stb., miért nem fog most össze az orosz bolseviz­mus ellen? Az nem kielégítő magyarázat, hogy a zsidók így befolyásolják a tömeget, mert akkor azt kell megmagyaráz­ni, miért éppen a zsidók tudnak befolyásolni, akik ha­zudnak, miért nem tud az a kevés tisztán látó ember, aki nem hazudik. Hiszen azt tartják, a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Ez megint olyan szabály, ami egészen helytálló, míg nem zsidókról van szó. Hány közéle­ti nagyság, társadalmi és politikai irányzat bukik meg ami­att, mert hazugnak bizonyult? Miért nem éri ez a sors a zsidókommunizmus hirdetőit, akiknek szemfényvesztő ha­zugságait milliók pusztulása bizonyítja? Tömeglélektani törvényt fejez ki az a megállapítás is, hogy az egyszer hazu­dónak nem hisznek az emberek, ha százszor igazat beszél is. Mi az oka, hogy a százszor hazudó zsidónak elhiszik a százegyedik hazugságot is?

Néhány példában rámutattam a zsidó tömegszédítés problémájára, anélkül, hogy magyarázatot adtam volna e jelenségre. Kérek mindenkit, akinek hivatottsága van a tömeglélektani problémák boncolására, járuljon hozzá a kér­dés megoldásához, hogy a védekezés módszertanát az együt­tes elemzés alapján megállapítsuk. Természetesen csak az olyan magyarázat tekinthető komolynak és tudományos­nak, amely az összes ellentmondást ugyanazokból a lélekta­ni tényezőkből származtatni tudja, és minden problémának azonos érvekre támaszkodó magyarázatát tudja nyújtani, szóval az összes kérdést egyszerre átfogó megoldáshoz segít és nem vész el a részmagyarázatok labirintusában.

Kiss Sándor

(Forrás: A Cél 1922 február-március)

Szittyakürt

2009.augusztus